Chapter Five

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész, remélem tetszeni fog.
 Örülök, hogy páran azért még olvassátok a blogom, de
örülnék pár kommentnek is. Puszi : ~Crystal

~Catharine~

- Jó reggelt! - köszönt Liam, megfogta a szőkeség kezét, és beléptek a konyhába. A nő végignézett mindenkin, megakadt a szeme rajtam, egy lenéző pillantást vetett rám, majd a férfi felé fordult.
- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre, kivéve Melody-t. A kislány undorral nézett végig a szőke nőn, és makacsul összezárta az ajkait. Liam-re nézett, a tekintetük hosszas csatát vívott, végül a kislány megadóan sóhajtott.
- Jó reggelt. - nyögte ki, majd rám nézett. - Mehetünk a suliba.
- De még nem is reggeliztél. - szólt közbe Juliett.
- Már nem vagyok éhes.
A kezét nyújtotta felém, amit megfogtam, és átmentünk a nappaliba, ahol felvette a táskáját. Az előszobában felvettük a cipőnket, aztán ő magára vette a kabátját, és én is a dzsekimet.
Odakint egyből megcsapott a hűvös levegő, a telefonom kijelzőjére néztem, még csak negyed nyolc, az iskola pedig öt percre van innen.
- Mit szolnál ha bemennék a Starbucks-ba?
- Nem vagyok éhes. - tiltakozott.
- De én az vagyok, na gyere.

* * *

- Akkor hányra jöjjek érted? - tettem fel még egyszer a kérdést. Ő egy nagyot sóhajtott, és harmadszorra is elismételte nekem, hogy kettőre kell ideérnem.
Miután Melody beszaladt az iskola főbejáratán, tanácstalanul álltam a kerítésnek dőlve. Ha most rögtön visszamegyek nagy a valószínűsége, hogy összefutok Liam-el és a drágalátos barátnőjével, akinek még mindig nem tudom a nevét.
Beülhetnék valahova egy kávéra, vagy süteményre, hogy teljen az idő, de ezt már félórája Melody kíséretével megtettem.
Úgy döntöttem, inkább elsétálok a közeli parkba, és kiszellőztetem a fejem. 
Nagyot sóhajtottam, megigazítottam a táskát a vállamon, és elindultam. Lassú, kis léptekkel haladtam előre, s közben az embereket figyeltem. Voltak akik a gyerekük kezét szorongatva haladtak az iskola irányába, vagy épp a telefonjukat a fülükhöz tartva siettek valamerre. Páran aktatáskával a kezükben, magabiztos léptekkel szelték az utcákat.
Vajon én is ebbe a csoportba tudnék tartozni?
Elvégezni az egyetemet nem egy kis elhatározás, de megállni a helyedet egy állásban sokkal több munkát igényel. Sikerülne ez nekem? - tűnődtem el egy pillanatra. Ez a pillanat elég is volt ahhoz, hogy amikor a sarkon befordultam nekem ütközzön valaki, és a földön kössek ki.
- Ó, ne haragudj, nem láttalak. - kezdett szabadkozni, és a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a felém nyújtott végtagját, Ő pedig könnyed mozdulattal felhúzott a hideg földről.
Végignéztem rajta egy jóképű, barna hajú, kék szemű nálam pár évvel idősebb férfi volt. - Minden rendben?
- Persze. - vágtam rá gyorsan, talán túl gyorsan. Nem igazán győztem meg a heves válaszommal. - Csak kicsit elgondolkodtam, és nem figyeltem.
- Értem, hát nekem most mennem kell, mert késésben vagyok, de figyelj jobban nehogy összetörd magad. - villantotta meg a tökéletes fehér fogsorát.
- Igyekszem. - mosolyodtam el. Belenéztem a gyönyörű kék szemeibe, elraktároztam magamban a tökéletes vonásait, és már majdnem elindultam, amikor megragadta a csuklóm és visszahúzott.
- Mi a neved?
- Mindenkitől megkérdezed akit felborítasz? - húztam fel a szemöldököm.
- Te vagy az első. - vigyorgott rám.
- Catharine Watson.
- Catharine. - ejtette ki a nevem a tökéletesen metszett ajkain. Annyira jól hangzott az ő szájából. Úristen, miket beszélek? - Szép név, egy gyönyörű lányhoz. Még látjuk egymást, Catharine.

* * *

- Szóval te lennél a kutyasétáltató?

- Hogy mi? Kutyasétáltató? - kérdeztem vissza mire Ő bólintott.

Hogy lehetnék kutyasétáltató, amikor még kutyájuk sincs. Végül is tök logikus lenne, hogy felvesznek egy kutyasétáltatót, egy olyan házba, ahol egyetlen négylábú sem él. Szóval ez a nő még a közvetlen környezetére sem figyel, érdekes. - Nem, nem vagyok kutyasétáltató. Én Melody bébiszittere vagyok.

- Minek neki bébiszitter? - emelte fel kérdőn a tökéletesen ívelt szemöldökét. - Nemsokára én leszek az új anyucija, és akkor elmehet egy elit bentlakásos iskolába.

- Hogy hova?

- Ne játszd a hülyét, nagyon jól hallottad. Most viszont mennem kell mielőtt lekésném az időpontomat a fodrásznál. - hátratűrt pár szőke tincset, magára vette a kabátját, és kitipegett. Az ajtót hangosan csapta be maga után. Ez aztán a drámai kilépő, mint Szörnyella De Frász.

Most már értem, miért van mindenkinek olyan véleménye róla, hogy Ő egy elkényeztetett ribanc.

Szóval neki már tervei vannak az utánra, hogy Liam elveszi feleségül. Mint kiderült két hónapja annak, hogy megkérte a kezét.

Egyáltalán nem értem, hogy egy ilyen ember, hogy lehet együtt, egy ilyen nővel.

- Látom megismerkedtél Cordelia-val. - lépett mellém Juliett.

- Nagy élmény volt. - sóhajtottam.

- Képzelem.

- Mennyi az idő?

- Négy perc múlva kettő. - nézett az órára. Úristen, Melody!

A reggel háromszor is megkérdeztem tőle hányra kell mennem, erre kimegy a fejemből. Gratulálok Cat, ügyes vagy, nincs más dolgod, mint gondoskodni erről a kislányról, és még erre is alkalmatlan vagy!

Gyorsan magamra kaptam a cipőmet, és sietős léptekkel haladtam az iskola felé. Olyan gyorsan mentem, hogy a zebránál nem néztem körül, és felelőtlenül az úttestre léptem. Hangos dudaszóra lettem figyelmes, túl gyorsan jött ahhoz, hogy megálljon én pedig teljesen lefagytam. Egy piros autó közeledett felém. Valaki a kezemnél fogva hátrahúzott. Egy kemény mellkasba ütköztem, szinte fel sem fogtam mi történik. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem elhagyja a mellkasomat.

A karjait körém fonta, szorosan tartott mindaddig, amíg az autó el nem tűnt a látókörünkből.

Elhúzódtam tőle, a tekintetemet a megmentőmre emeltem, és ismét megláttam Őt.

Hát ismét így találkozunk